Harmadik fejezet: Tükör a falon

Niall szemszöge

Zajt hallottam. A bejárati ajtó kinyitódott, s lépteket hallottam a házban.

Kinyitottam a szememet, és rájöttem, hogy még mindig egy kis faházban vagyok Mullingarben. Paul nem jön, hogy felkeltsen, a fiúk nincsenek mellettem, hogy tréfálkozzunk egész nap. Most egyedül vagyok.

A lépteket egyre közelebb voltak ahhoz a kis szobához, ahol voltam.

Óvatosan kimásztam az ágyból a fejem pedig az ajtóval ütközött. Két fiatal nő állt a folyosó végén. Mi a fenét keresnek itt?

"Uh... Segíthetek valamiben?"

"Oh!" Kiáltott fel az egyik. "Niall, hát itt vagy! Kezdhetjük az átalakításodat."

"Mi?" Mondtam zavarodottan. "Milyen átalakítás?" Kik vagytok?"

"Az átalakításodat, hogy híres srácból normális srác legyél, Niall" Csak kiabált, én pedig naiv voltam.

"Én vagyok a fodrász, ő meg a stlylist. Teljesen átalakítunk téged, így senki sem fog felismerni"

"Én..."

"Gyerünk! Gyorsabb kezdés, gyorsabb befejezés."

A fodrász megragadta a karomat, majd leültetett egy székre. Próbáltam tiltakozni, de elkezdte vágni a hajamat. Biztosított arról, hogy ez a jó nekem, és hogy Marco és a többiek azért csinálják ezt, hogy boldog legyek. Hogy őszinte legyek, ez egyáltalán nem működik.

Belenéztem az előttem lévő tükörbe, és láttam, hogy a fodrász majdnem az összes hajamat leborotválja, a maradékot pedig feketére festi. A könnyeim pedig csak úgy hullottak az arcomon, mint a víz a madár szárnyán.

A stylist új ruhákat tett a fiókjaimba és a szekrényeimbe, amik szinte teljesen sötétek voltak, így bele tudok olvadni a tömegbe. Aztán egy szemüveget tett az orromra, hogy elrejtse ragyogó kék szememet, ami tulajdonképpen folyamatosan veszti el a ragyogását.

Miután mindennel végeztek, megfogták a dolgaikat és távoztak a házból, egyedül hagyva engem a tükör előtt.

Nem ismerek magamra.

Harry szemszöge

Louis-t nézem a szemem sarkából. Ő ezt viszonozza is egy félénk mosollyal. Ő az egyetlen ma, aki képes mosolyogni az aggódása ellenére. Mindannyian aggódunk. Niall még mindig nincs itt. Próbálunk az esti koncertre, de ő még mindig nem ért vissza. Marco azt mondta, énekeljünk úgy, mintha itt lenne, de ez nehéz. Niallnek egyedülálló hangja van, és nélküle semmit sem érünk. Marco azt is mondta, hogy ne aggódjunk...


"Marco, ez nem fog menni." Mondta Zayn aggódó hanggal, félbeszakítva ezzel a dalt

"Folytasd!" Kiált fel Marco "Ez jól ment!"

"Nem!" Válaszoltam kissé kimerülten "Marco, te nem aggódsz, hogy Niall elment, és semmi hír

nincs róla?"

Marco sóhajtott


"Bízunk Nia-"

"Mi történt veled hirtelen, ha?"

Észre sem vettem, hogy valósággal kiabáltam az utolsó szavaimat. A teremben mindenki lefagyott és szívtelen szemmel néztek rám.


"Rendben!" Folytatta Marco "Berekesztem a próbát. Adok nektek egy egész délutánt arra, hogy előkerítsétek, és ha nem találjátok meg a koncert kezdéséig, akkor nélküle csináljátok végig."


Mindenki elhagyta a termet, már csak Zayn, Liam, Louis és én maradtunk a teremben. Elővettem a telefonomat a zsebemből, a srácok pedig bólintottak.

Az érzelmek csomókén formálódtak meg a torkomban, majd leírtam ezeket a szavakat, hogy eljusson Niall-höz: "Hol vagy Nialler?! Nagyon aggódunk érted! Kérlek gyere vissza!"

Drága olvasóim!
Nagyon régen nem volt rész, viszont ennek nem a fordítás hiánya volt az oka, hanem a lustaságom:D Már július végén előre lefordítottam pár részt, de mindig jött valami, és nem tudtam kitenni. Ha tetszett ez a rész, kérlek hagyjatok magatok után nyomot. Iratkozzatok fel, kommenteljetek és pipáljatok! Hálás lennék!
Facebook csoport:

Második fejezet: Új kezdet

Liam szemszöge

"Hol van Niall?" A koncert véget ért és az autóban ültünk, hogy haza menjünk. Éppen elindultunk, amikor rájöttem, valaki hiányzik: Niall.

"Oh, ő már elment" Mondta Marco

"Hogy érte azt, hogy elment?" Zayn felkiáltott

"El akart menni, de nem nagyon emlékszem, hova" Marco nyugodt hanggal válaszolt

"És hagytad őt elmenni?!" Mondtam felháborodottan 

"Mind az ötünknek együtt kell elmennie. Megrohamozhatják őt a fanok. Van vele testőr?"

"Bízunk benne" Mondta Marco

"De holnap itt lesz, ugye? Válaszolja Harry "Lesz egy másik koncertünk holnap este"

"Persze" Suttogja Marco amikor elhajt a kocsival

Nem értem hogy hagyhatták Niallt elmenni ilyen módon. Soha nem megyünk testőrök nélkül, mert túlságosan féltenek minket. Szóval miért szeretne hirtelen Niall elmenni nélkülünk és a testőrök nélkül? És hogy hagyhatták ezt? Meg kell tudnom, hogy mi folyik itt. Valami itt bűzlik... 

 Niall szemszöge

Érzem, ahogy a taxi megállt. Felkelek a gitáromról, de a könnyek még mindig ragyognak az arcomon; a Nap láthatóvá vált a Horizonton, tehát egész éjszaka utaztunk.

A sofőr felém fordult.


"Itt az ideje, hogy kiszállj." Mondta

"Hova kellene mennem?" Kérdeztem, majd megtöröltem az arcomat az ingem ujjával

"Itt a cím" A sofőr válaszolt nekem, majd egy papírt nyújtott felém. "Ide hozták a dolgaidat is"

"Nem is maradhatok a házamban?!"

"Nem. A nulláról kezdesz."

Kétségbeesetten a kezeimbe temettem arcomat, megdörzsöltem a nyakamat, a sofőr pedig szomorúan rám mosolygott. 

"Sajnálom, fiú" Mondta, majd egy könnycsepp utat tört az arcomon. "Nem könnyű, de túl leszel ezen. Ne aggódj."



Csak megráztam a fejemet jobbra, majd balra.

"Hol vagyunk?"

"Szerencsés vagy. Írországban vagyunk. Mullingarben."

"Valószínűleg ez az egyetlen dolog, amit nem vettek el tőlem; a gyerekkorom."



Kinyitottam a taxi ajtaját, megfogtam a táskámat és a gitáromat, megnéztem a papíron lévő címet és elindultam. Megnéztem minden házat, és kerestem azt, ami megegyezik a papíron lévő címmel. Végre megtaláltam.



Egy apró, fából készült ház. Nagyot sóhajtottam, amikor elértem a bejárati ajtóig. Mégcsak be sem volt zárva. Bejutottam és minden berendezésem és dolgom itt volt. Össze voltak zsúfolva; a ház nem elég nagy ahhoz, hogy távolság legyen közöttük.


A hálószobában nagy csomókban hevertek a ruháim, összezsúfolva. Nem maradt energiám arra, hogy kitakarítsam a házat. Nincs elég energiám a gondolkozáshoz.


A fejemet millió gondolat keresztezi. Nem tudom elhinni, hogy ez történik velem.


Ráhajoltam a gitáromra, majd ráestem az ágyra. Teljesen kimerültem.

Drága olvasóim!
Nagyon köszönöm az első fejezet alá érkezett megjegyzéseket és pipákat. Köszönöm a 6 feliratkozót is, és a megtekintéseket is. Remélem nincs tele hibával a fordításom, s a második rész is elnyeri a tetszéseteket.
Kérlek iratkozzatok fel, kommenteljetek és pipáljatok :') Hálás lennék érte.

Della xx.

Első fejezet: Vége van

Niall szemszöge

"Niall, sajnálom, de el kell hagynod a bandát."

A koncert épp most fejeződött be és Marco, a menedzserünk hátravitt a színfalak mögé ahol senki sem hallhat vagy láthat minket.

Először biztos voltam benne, hogy ez egy vicc. Ugyan már, ez nem lehet igaz. Nevettem, majd válaszoltam:

"Nagyon vicces, de komolyan, mit akartál mondani nekem?"

A menedzser egy hosszú pillanatig a szemembe nézett, de nem mondott semmit. Összeráncoltam a szemöldökömet és vártam a válaszát.

"Niall, úgy látom nem értetted meg. Ki kell lépned a One Direction-ből!"

Úgy éreztem, hogy egy világ omlik össze bennem. Éreztem, ahogy az arcom égni kezd és a lábaim egyre jobban elgyengülnek. Komolyan jól hallottam?

"Most viccelsz, ugye?" Suttogtam és úgy éreztem, a szívem ki akar törni a mellkasomból.

"Komolyan beszélek, Niall." Mondta komoly hanggal "Már hossz ideje gondolkoztunk ezen, és úgy véljük, te nem illesz bele a bandába. A hangod és a megjelenésed nem elég jó. Plusz, úgy látjuk, hogy a fanok jobban szeretik a többieket, mint téged. Szerintünk a One Direction jobb lesz nélküled. Te nem illesz bele ebbe a celeb-világba.

Három vagy négy kést döftek a hátamba. Hogy merészelik?

Nagyon keményen dolgoztam a hangomon az X-Faktor óta, végre túljutottam minden bizonytalanságomon, sikerült végre elfogadnom magam, és most azt mondják nekem, hogy nem vagyok elég jó. A rengeteg erőfeszítésem után végül semmi sem fizetődik ki.

"D-de..." Csak ennyit tudtam mondani.

"Nincs semmi "de", Niall. Itt vannak a cuccaid és a gitárod", Mondta Marco, majd a kezembe nyomta őket. "Szeretném, ha most azonnal elmennél. Egy taxi már odakint vár rád; új életet fogsz kezdeni."

Minden olyan gyorsan történik. Nem akarok kilépni a bandából! És főleg nem ilyen okok miatt! Szeretem amit csinálok és szeretem azokat az embereket akiket megismertem ez idő alatt. Nem akarom, hogy csak így elvegyék tőlem! A rajongók, a túrnék, az albumok... a fiúk...

"Legalább elköszönhetek tőlük?" Kérdeztem, és a hangom remegett.

"Sajnos nem. Nem fogjuk értesíteni őket arról, hogy elhagyod a bandát. Valaki át fogja venni a helyedet. Maradj távol tőlük. Idegesek és zaklatottak lesznek, és nem fognak tudni úgy fellépni, ahogyan azt elvárjuk tőlük. Ha valaki kérdezi, TE döntöttél úgy, hogy elhagyod a bandát, mert nem bírtad elviselni a hírnévvel járó nehézségeket, valamint eleged lett Harry-ből, Liam-ből. Louis-ból és Zayn-ből. A kinézetedet is meg kell változtatnod, mert nem akarom, hogy a média felismerjen. Megértetted?"

"Én..."

"Gyerünk, indulás! Az új életed már vár rád!"

Marco kilökött az ajtón, és ugyanebben az időben hallottam, ahogy a fanok még mindig torkuk szakadtából kiabálnak.

A könnyeim legördültek az arcomon. Még nem vagyok kész arra, hogy búcsút intsek mindezeknek.

Végre a kijárathoz értünk és utoljára még magam mögé néztem. Láttam a szemem sarkából, hogy Harry, Liam, Louis és Zayn mindannyian együtt nevetnek és beszélgetnek, nem is sejtve, hogy soha többet nem fogom őket látni.

Szeretnék kiabálni, ordítani, így a fiúk megmenthetnének, ők talán meg tudják győzni a menedzsmentet a maradásomról... De nem tehetek semmit. Túl gyenge vagyok. Zokogni kezdek, amikor Marco kilök az ajtón.

"Legyen szép életed." Csak ennyit mondott, majd integetett nekem és autómatikusan becsukta maga mögött az ajtót.

Minden sötét. Nem hallom a dolgokat. Nem látok semmit.

Meg vagyok tébolyulva. Az életem szó szerint kicsúszott a kezem közül. Miden elvesztettem. Egyszerre. A négy legjobb barátomat. Soha többé nem találkozhatok velük, mert nem vagyok elég jó, hogy ott legyek, ahol ők.

Tudtam volna küzdeni a maradásomért, de nem lett volna értelme. Valószínűleg igazuk van. Nem vagyok elég jó, és valószínűleg soha nem is leszek. Valaki, aki jobb nálam, majd átveszi a helyemet...

A torkom összeszorult és a szívemet túl nagynak éreztem a mellkasomban. A remegő testem csatlakozott a könnyeimhez és a zokogásomhoz.

Az ajtónak támasztom a hátamat és meglátom a taxit, majd beülök.

Hosszú, hosszú ideig utazunk, én pedig a hátsó ülésen fekszem és a gitáromon támaszkodom. Sírok, sírok és sírok. Hosszú ideig, és nem emlékszem arra, amikor letöröltem az utolsó könnycseppet...

Leendő olvasóim!

Régen olvastam egy 'Left alone to cry' nevezetű blogot, ami egy fordítás volt. Nagyon szerettem, de sajnos a hetedik részig volt lefordítva, így úgy döntöttem, hogy folytatom! Remélek elnyeri a tetszéseteket, és hagytok majd magatok után nyomot. Kérlek iratkozzatok fel, kommenteljetek és pipáljatok. Nagyon hálás lennék érte. 

Ha van kedvetek lépjetek be a facebook csoportba is. 

Ölel mindenkit, Daniella x